Utálom a paradicsomlevet.

Ezt pedig az öt éve velem dolgozó Kisame is tudhatná, csak hát kissé hiányos agyú néha, úgyhogy valószínűleg ezt elfelejtette, mikor elém tolta a piros folyadékkal teli poharat, amit illedelmesen visszautasítottam.

-          Na és, milyen volt az éjszaka? – kérdezte Hidan két krumpli nyamnyolása közben.

-          Jó meleg volt. – viccelődött Kisame.

Ebben a pillanatban két alak lépett ki a sürgőségiről; Zetsu és Tobi. itt-ott be voltak kötözve.

-          Hát ti? – néztem rájuk körülbelül olyan szemekkel, mint a tegnap esti csók után. apropó a csók. Az incidens után a földön aludtam, és egész nap nem szóltam Deidarához, még direkt nem is ültem mellé reggelinél. Nem is tudom, hogy képzelte! Kihasználta, hogy elkeseredett vagyok és tehetetlen... ráadásul talán nem is azért tette, mert nem akarta, hogy fázzunk.

-          Fagyási sérülés.

Ó. Gondolom, ők nem akartak se csókolózni, se... khhm...

- Nekünk szerencsénk volt. Találtunk a ruhásban egy hegymászó-ruhát. – dünnyögte Lexi.

Ahh, mázlisták.

-          Na és másnál? Történt valami különös?

Ahogy gondoltam. Sasori és Sarah fülig pirultak, nekem pedig egy könnycsepp gördült le az arcomon. Mindenki érdeklődve rám nézett, mire én megvontam a vállam, jelezve, hogy nem sírok csak valami belement a szemembe. A többiek megértően bólintottak, majd ismét csevegésbe kezdtek. Hidan és Lexi azon vitatkozott, hogy melyiküknek jobba fegyvere, Tobi Rokzy (Kisame párja) haját fonta be (Nem tudni, honnan tud ilyeneket, de mindenképp ő a csapat „fodrásza”), mindenki más pedig vitatkozott/beszélgetett/kérdezgetett. Csak én és Deidara voltak azok, akik nem szállt be a beszélgetésbe. Egy percre elkaptam a tekintetét, de aztán szégyenlősen elfordítottam a fejem.

-          Akkor mi mennénk. – jelentette ki Lexi, majd Hidant maga után húzva felállt az asztaltól.

És így ürült ki lassan az egész ebédlő. Csak én és Ő maradtunk bent...

-          Fáztál tegnap este? – nyögtem ki végül, sok perc várakozás után.

-          Nem.

-          Akkor miért csókoltál meg? – üvöltöttem. Már megint sírtam.

-          Mert fáztam. - zárta le a beszélgetést, majd felállt, és otthagyott. Hamarosan kitört belőlem a zokogás. Eszembe jutott, mikor 6 évesen először találkoztunk egymással; Deidara, a kis szőke óvodás, ahogyan egy piros kisautót tologat, Sasori elveszi tőle, ő meg elkezd bőgni. Én odamegyek, és megvígasztalom, Sasori pedig visszadja neki a piros kiasutót. Kristálytisztán emlékszem rá. Aztán az iskolakezdés, amikor felsősök leszünk, ballagás, érettségi... egymás után villantak be a képek. Amikor először loptunk... cukorkát, egy árustól. Az első börtön... és így tovább. De mindvégig csak barátok voltunk...

-          Na-nati... Én nem akartalak megbántani, sajnálom. Azért IS csináltam, mert fáztál, de... talán érzek is irántad valamit... azt hittem élvezni fogod! – simogatta meg a hajam Deidara.

-          A francokat élveztem! – akadtam ki. – Fogd már fel, hogy mi csak barátok vagyunk, voltunk és leszünk! Nem egy filmben vagyunk, hogy megcsókolsz, én meg szenvedélyesen visszacsókolok, aztán ágyba viszel! Deidara, az, hogy kihasználod, hogy tehetetlen vagyok, óriási szemétség tőled! Mi totál ellentétek vagyunk, és én viszont, bocsáss meg, de nem érzek irántad semmit, de semmit, FŐLEG NEM EZEK UTÁN! – kirohantam az ebédlőből, majd becsaptam a cella ajtaját. Már nem sírtam. És nem csak azért, mert már nem volt erőm, hiszen kiüvöltöttem a tüdőm. Azért, mert már beletörődtem.

Mostmár kaptunk takarót, hiszen a szabály tiltja, hogy ne kapjunk, úgyhogy én takaróba burkolózva teát ittam, Deidara pedig (talán túl erősen  rányomva a papírra a radírt) próbált kitörölni valamit egy remekművén.

-          Natasa, én...

-          Hagyj békén. – szakítottam félbe. Pár perc múlva azonban ismét nem volt nyugtom.

-          Figyelj. Tudom, hogy megvagy sértődve, de jobb lenne, ha rendeznénk a dolgokat.

-          Hagyj-bé-kén! – tagoltam idegesen. – Csak hagyj békében élni, oké?

Deidara ciccegett néhányat majd visszafordult a rajzához. Pár perc múlva azonban idegesen összetépte, és beledobta a kukába. Majd lefeküdt a földre.

-          Ha... gondolod, feküdj az ágyra...? – néztem rá.

-          Az ágyraa?! Ja, neeem... nem fogok befeküdni melléd, FŐLEG NEM EZEK UTÁN! – utánozta nyavalyogva a hangomat.

-          TE SZEMÉTLÁDA! – sikítottam, mire ő sűrű bocsánatkérések közepette felkelt, de ez engem már nem érdekelt.

-          Tudod mit? Amint kiszabadulunk innen, egyfolytában azon leszek majd, hogy valahogy eltegyelek láb alól, te undok csúszómászó! Még azt is el tudom rólad képzelni, hogy megerőszakolsz! Aztán meg bocsánatért esedeznél, mi? Hát csak, hogy tudd; nemhogy akkor nem bocsátanék meg neked, ha ezt tennéd, hanem most sem bocsátok meg neked! Gyűlöllek!

Deidara semmit nem szólt. Csak lassan könnyek szöktek a szemébe, majd lassan felém nézett:

-          Igazad van. Szemét voltam. De ettől függetlenül, én akkor is szeretlek.

Ez volt az a mondat, ami mindent elmondott róla és rólam. Nekem is könnybe lábadt a szemem. Leültem az egyik székre, és arcomat a tenyerembe temetve zokogtam.

Hajnal körül lehetett, mikor abbahagytam a bőgést. Deidara már rég aludt. Az ágyon.

Sóhajtva felkászálódtam a székről, majd hirtelen felindulásból belelestem. Óvatosan kivettem a két félre tépett művet és megszemléltem. Egy doboz volt rajta, tele a kedvenc dolgaimmal; a kedvenc könyvemmel (Elfújta a szél) a kedvenc plüssöm (Stich) és még sok más. A dobozon pedig egy felirat állt: „Bocsáss meg, Natasa”. Nem akartam megint sírni, úgyhogy gombóccal a torkomban befeküdtem Deidara mellé.

-          Nati? – kérdezte rekedt hangon. Hallatszott a hangján, hogy az ő szeme se maradt szárazon.

-          Igen. Deidara, sajnálom. Én is szemétláda voltam, hagynom kellett volna, hogy bocsánatot kérj, és... – itt elakadtam, mert egy könnycseppp gördült le az arcomon. Deidara pedig óvatosan letörölte.

-          Nem haragszom, koneko.

-          Ne hívj így! - nevettem fel. Aztán megint előtört belőlem a sírás. Deidara óvatosan átölelte a rázkódó vállamaimat. Hallottam, hogy ő is sír.

-          Ne sirjátók, mán, mer én is styírok! – nyomta neki az arcát az öreg Billy Joe a rácsunka.

Mind a ketten felnevettünk.

-          Akkor szent a béke? – nézett rám Deidara.

-          Hát... ami azt illeti, igen! – kacsintottam.

Hát igen. Végre kibékültünk.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2013.08.19. 22:02 Yumi13 Hihi. Jó lett!