Óvatosan megfogta az államat, és maga felé fordított. Az ajkam fél centire volt az övétől. Éreztem, hogy minden létező dolog megszűnik körülöttem... majd egy gyors mozdulattal arcon puszilt, és otthagyott. Ismét éreztem azt a furcsa bizsergő érzést a hasamban... bár azt hittem, hogy meg fog csókolni. De így is jó.
-    Hogy elpirulsz mindig! – röhögött, mire görcsbe rándult a gyomrom. Eddig azt hittem, elpirulás csak az Animékben van... de úgy látszik, én is képes vagyok rá.
Lassan követtem szőke bajtársamat a cellába, ahol kaptunk egy alapos fejmosást a nem-ad-nekünk-takarót-mert-csak nénitől, hogy miért szökünk ki (nem fogja fel, hogy két 21 éves bűnözőnek, akik 14 éve dolgoznak együtt, és az egyik annyira szerelmes, hogy már inkább veszélyes, a másiknak meg olyan édes arca van, hogy az összes nő elájul, miért ne magyarázzon, mert úgysem figyelnek rá), művész úr leült művészkedni, én meg idegesen ki-be kapcsolgattam az iPhonját.
-    Nati... – fordult felém pár perc múlva. – Te... mit csinálsz, ha ideges vagy?
Istenem... ilyet is csak ez a szőke tud kérdezni. De azért válaszoltam:
-    Nem mondom el, mert kinevetsz.
-    Nem nevetlek ki. 
Hah, na persze! Ma már háromszor is kiröhögött, mért ne röhögne ki azért, mert van egy fekete csipkeruhám, amit az éles macskafogaimmal tépkedek, ha ideges vagyok...
-    Natasa... – közeledett felém, majd egy gyors mozdulattal rámvetette magát (mivel az ágyon feküdtem, az első gondolatom nem az volt, hogy meg akart csikizni.), és elkezdett csiklandozni. Kétségbeesetten visítottam és röhögtem egyszerre.
-    Ha-hagy-d abb-abba! – nyögtem ki két visítás közben.
-    Csak ha elmondod! – vigyorgott rám.
-    Elmondom, elmondom! – nyöszörögtem. 
Deidara befejezte a kínzásomat, majd kitört belőlünk a röhögés. Néhány perc múlva a szőke nevetéstől könnyes szemekkel felém fordult.
-    Nati... emlékszel, mikor beleestél a pöcegödörbe? 
Na, itt egyikünk sem bírta tovább, egymáson fetrengve röhögtünk a saját ***ségeinken. Előjöttek az idiótábbnál-idiótább sztorik: Amikor Dei’ elment vásárolni, nem fizette ki és a sarokról visszafordult, mert az eladó futott utánna, aztán meg az árut hagyta ott. Vagy mikor megkaptam az új könyvemet, és az első amit kiszúrtam benne, az az volt, hogy egy helyen nem fejezték be a zárójelet, mire Deidarához fordultam, és kinyögtem, hogy „Nincs befejezve.”. Erre idióta lány hangon visítozva kezdett futkározni a szobában, kábé öt percen keresztül, amit a Sasori szülei sikeresen végig is néztek, ugyanis pont akkor jöttek meg.
A szememet törölgetve Dei’ felé fordultam.
-    Hallod... én azt hittem, hogy meg akarsz csókolni az előbb. 
Deidara arcáról lassan leolvadt a mosoly. Idegesen a székhez lépett, és ciccegve leült rá.
-    Most mi van? Ez nem volt vicces? – nevettem tovább, immár magamon.
-    Nem. – dörmögte. 
-    De... egyszerűen, nem értem mi a bajod! – tártam szét a kezem.
-    Miért gondolsz máris csókolózásra? Az a csók azért volt, hogy ne fagyj agyon, te lüke! A következő az lesz, hogy ágyba akarlak vinni, vagy mi...
– Miért kell minden miatt rosszra gondolni?! – fakadtam ki.
-    Ezt inkább tőled kérdezném. – röhögött kínosan.
-    SZERINTED MIT GONDOLJON AZ EMBER, HA OLYAN KÖZEL HAJOLNAK HOZZÁ, HOGY MAJDNEM MEGCSÓKOLJÁK?! – kérdeztem üvöltve, de inkább magamtól, mert látszott, hogy a fiú nem igazán figyel rám.
A csipkeruhával megtöröltem a szememből sziporkázó apró könnycseppeket, és próbáltam olyan halkan szuszogni, hogy senki se vegye észre...